This is my Dreamworld

Az az ember cselekszik helyesen, aki hajlandó megőrizni magában a gyermekkor egy részét, és lénye egy zugát fenntartja a tovább élő álmoknak.

Temesd a titkokat a bőrömbe...

"Nem a haldoklás a szörnyú, hanem elveszettnek lenni." /Charles Bukowski/

 

 

Hogy haldoklom e? Maga a gondolat viccesen hangzik. A halál az öregeknek való... Vagy valakinek akit elgázolt egy autó, amikor rosszkor, rossz helyen bicikliznek. Nem nekem egy lassan 22 éves nőnek, aki éppenhogy független lett, aki majd még gyerekeket szeretne, aki egészséges szeretne lenni és egy kicsi fájdalomra sem vágyik. El tudod képzelni milyen érzés, mikor valaki leültet és azt mondja, meg fogsz halni? Milyen nehéz súlya van annak, hogy ketyeg az óra ott belül. Egy pillanat és összeomlik a világ. Ugyanaz a dolog de más érzékletességgel. Minden fontossá válik. Egy pohár bor, vagy egy séta a kertben. Az óra pedig csak ketyeg... A többségnek megvan az az öröme, hogy nem tudja mikor áll le. Az irónia pont ebben áll, hogy ezért nem tudnak igazi életet élni. Ezért van, hogy megisszák azt a pohár bort, de az izét nem érzik. A haldokló pedig sajnos visszajelzést vár a hallgatóságtól.. Meg kell erősiteni, hogy élete igazán tartalmas volt, hogy valami nyomot hagyott maga után. De számára azért fontos a megbékélés. Nem a beletőrödés, hanem a kiegyezés önmagával, a világgal és az elkerülhetetlen halállal. Igazából most sem tudom eldönteni, hogy hamvasztást szeretnék e vagy sima elföldelést. Sok dolog szól a hamvasztás mellett, de nehezen tudnék lemondani a föld kopogásáról a koporsón. Kicsit morbid nem? Szerintem inkább vicces.  Humor nélkül olyan nehéz lenne ezt felfogni és senki se próbálja meg magát abba a hitbe ringatni, hogy nem lehetséges, hogy ezzel vicceljünk. Valójában de. Ki kell nevetni az egészet a felelősség birtokában.. Igy megengedhetjük magunknak. Ennyire sablonos és morbid az élet....

Fagypont alá csökkent az érzelmi láz

Mindennek rendelt ideje van. Ideje van a szerelemnek. Ideje van az elengedésnek. /Francine Rivers/

 

Már nem vagy itt velem, és fogalmam sincs mi lesz most, és hogyan tovább? Emlékszem a napra mikor elmentél. Még az időjárás is szar volt, mintha csak a lelkem kivetülését láttam volna az égbolton visszatükröződni... Van ez így- azt mondják minden összefügg mindennel. Az eső is a könnyeimmel egy időben kezdett el ömleni én pedig ültem az ágyon és ugyanolyan valószínűséggel vártam, hogy eltűnjön az emléked, minthogy az ágyneműm egyszer csak fűzöld lesz. Utálom a  fűzöldet. A szakítás keserű drámája nem az, hogy többé nincs meg a megszokott rutin, az összebújás, nincs együtt megivott reggeli kávé és együtt elszívott cigi. A tragédia fordulópontja az az elviselhetetlen gondolat, hogy bár nem játszol szerepet az életemben, mégis a része maradsz Nemcsak az együtt megélt pillanatok képei futnak végig a fejemben naphosszat- mint valami lejátszási lista- hanem az is megkérdőjeleződik bennem, hogy kivé válok nélküled. Egy kapcsolatban egymást építgetjük, csiszolgatjuk. Adunk és elveszünk: tulajdonságokat, gondolatokat és legfőképpen érzelmeket. Egymássá válunk mint mikor sétálunk az utcán és te meg mögém állsz, az árnyékom eltűnik a tiédben. Egyek leszünk, nemcsak testileg, hanem lelkileg és szellemileg is. Aztán amikor a csoda már megtörtént egyszer csak bejön a nagy bumm, valami ősrobbanás, pszichiátrián kezelendő bekattanás, és akkor azt mondod: bocs ez már nem megy. Én meg vagyok és nézek rád, hogy márpedig az én szívem szerelmes ódákat zeng feléd, és nemcsak az ébrenlétem, hanem az álmaim is rólad szólnak- te pedig közlöd, hogy szia. Akkor kiszakad a szívem a helyéről, de tudom: el kell fogadnom a döntésed  De az a baj, hogy már az ereimben is te folytál, úgyhogy most úgy érzem elvérzek. És hiába akarom kitörölni a neved a memóriámból, egyszerűen nem megy. Naphosszat teszem fel a kérdést magamnak, másoknak de még a google-nek is: mi lesz velem nélküled? Ha költő lennék akkor csodálatos metaforákkal teletűzdelt verseket írnék, de mivel nem vagyok ezért maradnak a yners szavak: úgy érzem magam mint egy ki nem fizetett prosti, akit egyedül hagytak a szálloda szobájában és még a ruháit is elloopták. Csupaszság- ez a legmegfelelőbb szó arra, ami bennem van. És hiába járok végig bármit a legszebb ruhák után kutatva, nem találok vissza magamhoz se itt, se ott. Hiszen eltűnt rólam a legfontosabb kiegészítő: te. Kiléptél az életemből és ezzel együtt elvettél tőlem valami olyat, ami már hozzám tartpzptt: a gondolatodat. Azzal, hogy elmentél megtiltottad az agyamnak, hogy rád gondoljak, miközben képtelen vagyok nem ezt tenni. Úgy hiszem nem vagyok más, mint egy koldus, aki az elméjét lefoglaló emlékeket kéregeti. Elmegyek moziba, időt töltök a nekem fontosakkal, talán még kosarat is megtanulok fonni, és mindeközben próbálok nem rólad beszélni. Mit kell most tennem? Semmit nem tudok, csak várni. Heteket, hónapokat, éveket, hogy elmúljon az üresség ami bennem van. Abban reménykedni, hogy visszajössz hiábavaló. Így csak abban tudok hinni, hogy egyszer ez is elmúlik. Mert lesz majd olyan egyszer, sokára, amikor dél körül észreveszem, hogy reggel nem te voltál az első gondolatom. Feltűnik, hogy ami hiányzik az már nem te vagy, hanem az elmém azon fiókja, amiből minden ébredéskor a te képedet vettem elő. Tudom, hogy eljn az idő! A helyedet átveszi más, mint az enyémet is a te életedben. Mert ez a dolgok rendje De nekünk akkor is megmarad a történetünk, és mindig eszembe fogsz jutni a kiürült helles dobozokról, mert az már te vagy nekem. A szakítás búcsú- nemcsak tőled, hanem attól is aki meleltted voltam. Magamtól aki általad lettem Elköszönés ami bezár egy ajtót egy túlszeretett vendég után, akinek a pohara még félig tele áll az asztalon- amit el nem mosogatsz egészen addig, amíg már téged is zavar.

Énekeljük el azt, hogy vége...

"Jól van, menjen csak menjen csak. Késő már minden. Én nem ejtem ki a maga nevét, maga se az enyémet biztosan. De maga enm felejt el engem, és én se magát amíg élek."

/Ady Endre/

 

Mára már eltűnt a bőrömről mohóságod kék ujjlenyomatja. Többet adtál két fekve kimondott félmondattal, mint amennyit el tudok viselni. A lét elviselhetetlen könnyűsége nehezedett rám, én meg kicsúsztam alóla. Te vagy az ok, amiért az előítéletem nagyjából olyan feszesen állnak, mint a gitáron a húrok. Pedig én csak fesztelen akartam lenni. Te vagy az oka már megint, hogy én itthon ülök egy üveg rozéval, és azt hajtogatom, hogy tulajdonképpen én vagyok a hülye. Hogy bármit is elhittem bárkinek , ami azzal kapcsolatban jelez valamit, hogy milyen jó lesz. Mert ugyan jó lesz egyszer, de nem általad, és neked is jó lesz egyszer, ha majd az lesz a célod, hogy csak túléld a napokat. Romokban vagy, én pedig jöttema  homokozó vödrömmel, mint egy ötéves, hogy újra összetapasszalak és formába öntselek. De te megbomlottál, mint a rendszer meg az erkölcsök, és nem tudtalak eléggé összekaparni ahhoz, hogy ne fújja ki a szél a homok nyomod az ujjaim közül. Olyan kapkodva nyúltam utánnad, mint ahogy te elhatároztad, hogy nem kell hogy olyan tapasszon össze, aki előtte összetört. Tulajdonképpen érthető. Tört a szíved, és mint egy dominó, zuhant tovább, hogy súlyát egy másikra fektesse, akinek nem tud adni, csak kiszorítja belőle a levegőt, majd mentegetőzve lekászálódik róla, mintha attól nem törte volna el a bordáit. Magunkat is nagyon sajnálom. Minden be nem teljesedést, Ahogy elképzelted, hoyg milyen lesz mellettem ébredni. Tartottam ettől, mert akárhányszor hozzám értél , éreztem a törődést, mert tudtam, hogy te nem valaki mellett akarsz ébredni csupán. Hanem mellettem... Hogy érezni akarsz, megfejteni, átvenni az illatomat és a gondolataimat, azzal a mozdulattal, ahogy a fülem mögé tűröd a hajam, mert a halántékomnál úgyis olyan vékony a bőr. Én féltem tőled. Egészen addig féltem, míg rá nem jöttem, hogy ezek milyen jó érzések az én irányomba, és hgy belőlem milyen érzéseket vált ki. Megtörlöd a homlokodat és látom rajtad a fásultságot. Hogy ha tudnád se kezdenéd újra, mert úgyis kisiklunk, mint a metró a Pillangó utcánál, és akkor nem számít már, hogy melyik oldalon maradt nyitva a könyv, mert úgyis elporlad az egész. A kezed után nyúlnék, de végül nem teszem. Megköszörülöm a torkom, illedelmesen hátrébb lépek, mert túl sokat pusztítottunk talán. Magunk köré nézek és látom, hogy fáj, hogy tényleg nem akartad ezt, de jól eső bizsergéssel tölt el, hogy legalább érzel. Az ujjaidon végigfut ez az érzés, mindig mikor meglátsz, és mindig mikor felejteni szeretnél. Kiégtünk, tudod... Egyszer elengedlek azt hiszem, mert bár jól szerettél, de mégis elengedtél, talán azért, hogy legalább egy picit megmaradjon a varázs. Lehet, hogy ezentúl csak egy futó ölelés leszek, egy érdektelen kérdés, de lehet, hogy még mindig egy fájó pont a mondanivald végén.... Már nem számít.

 

Hét pecsét alá rejtettelek....

Soha véget nem érős.

“Mert jobb szerelemben élni

Akárcsak egy napon át.

Mint nélküle tengeni végig

Az évtizedek sorát!”

/Oscar Wilde/

 

Ha szeretsz valakit, akkor a részeddé válik. Része mindannak, amit teszel. Benne van a levegőben, amit beszívsz, a vízben, amit megiszol, a vérben, ami az ereidben folyik. Az érintése örökké megmarad a bőrödön, a hangja örökké a füledben cseng, a szavai örökké a fejedben járnak. Ismered minden álmát, mert a rosszak a te szívedet is megsebzik, a szépek pedig téged is boldoggá tesznek. És nem tartod őt tökéletesnek, hanem ismered minden hibáját, tudod róla a teljes igazságot, felfedezed a legrejtettebb titkait, de mindez nem ijeszt el tőle; sőt ettől csak még jobban szereted őt, mert nem vágysz a tökéletességre. Csakis őt akarod. Létezik olyan, hogy már az első perctől tudjuk, hogy ki az igazi, csak hagyjuk, hogy egy csomó minden az utunkba álljon és akadályozzon, és talán jobb kivárni, hogy a sors újra összefűzzön minket ezen az őrült körhintán, ami soha nem áll le. Ha az ember szeret valakit - igazán szeret -, az örökre nyomot hagy a lelkén. Lakat kerül a szívére, amelyet mindig magával visz. Lehet, hogy elveszíti vagy elajándékozza a kulcsot, ám a lakat akkor is örökre vele marad. Mintha egyek lettünk volna. Amikor mondani akartam neki valamit, ő kinyitotta a száját és elmondta ugyanazt. Utána voltak azok a pillanatok, amikor a mellkasán pihentem és hallgattam a szívverését. Majd rájöttem, hogy a szívünk egyszerre ver. Nekem megadatott az a lehetőség, ami keveseknek, hogy Isten direkt az én kedvemért alkotott egy embert, csak nekem...

Olyan tökéletes. Nem lehet betelni a nézésével. Sose kell azon izgulni, hogy okosabb-e nálam, mert tudom, hogy az. Mulatságos, de sose kíméletlen. Szeretem... olyan szerencsés vagyok, hogy szerethetem

A gondolatok elvesznek a némaság ködében...

"Még a mennyország is rusnya hely, ha egyedül vagyunk ott."
/Szvetlana Alekszijevics/

Miért kell az embernek ilyen magányosnak lennie? Mi végre mindez? Emberek milliói élnek ezen a világon, mind sóvárognak valami után, másoktól várják, hogy kielégítsék őket, mégis elszigetelik magukat. Miért? Csupán azért jött létre a föld, hogy az emberi magányt táplálja?Nincsen arra elképzelhető lehetőség, hogy én valaha még szerelemmel szeretni tudjak. Az én csalódásom több volt, mint csalódás. Az rémület volt és iszony.A valóságos világban csak tengődöm és lézengek, ügyefogyottan, lázadozva, keserűn, egyedül. Nagyon egyedül. Sokkal magányosabban, mintha sohasem lett volna senkim, vagy mintha lett volna valaha igazán valakim.Az életünk nagy része arról szól, hogy társat keresünk, valaki mással együtt találjuk meg a boldogságot. Ha ez a kapcsolat eltűnik, kirepülnek a gyerekek, meghal a házastárs, akkor ott találhat minket a hirtelen helyzet, hogy egyedül vagyunk, és fogalmunk sincs, hogy kell egyedül lenni.Létünk nagy gyötrődése onnét származik, hogy örökösen egyedül vagyunk, és minden erőfeszítésünk, minden tevékenységünk arra irányul, hogy magányunkból kimeneküljünk.Olyanok vagyunk, mint azok a kutyák, rosszul bánnak velük, nem kellenek senkinek egész életükben, beléjük rúghatunk újra és újra, de mégis visszajönnek hozzánk, törleszkednek, csóválják a farkukat. Könyörögnek. Remélik, hogy ezúttal más lesz, ezúttal majd jól csinálnak valamit, és szeretni fogod őket.A magány érzéséhez nem kell lakatlan sziget. Ha nem érezzük, hogy törődnek velünk, akkor is egyedül érezhetjük magunkat, ha sokan vesznek minket körül - az egyetemen, a zsúfolt buszon, egy megromlott párkapcsolatban.A csend függővé tesz. Akkor vagyunk igazán egyedül, ha egy másodpercre leállunk, és elgondolkozunk, hogy mit is érzünk: otthon, a vacsoraasztalnál, ha anyu és apu éppen nem velünk, hanem rólunk beszélnek, vagy az iskolában, egy csomó mindenféle néppel, akik sose lettek igazán a barátaink. Amit akkor keresünk, amikor szomorúak vagyunk, az valójában nem más, mint a Boldogság, s bár annyi sok mindent nélkülözöl, mert nincs senkid, akivel beszélgethetnél, mégis, a benned lévő Boldogság, ha egyszer rátaláltál, soha nem vész el. És most nem a földi dolgokra gondolok, hanem kizárólag a lelkiekre. Hiszem, ha egyszer megtaláltad a Boldogságot önmagadban, akkor sokáig láthatatlan maradhat ugyan, de elveszni mégsem vész el soha!

 

 

 

 

 

És egy idő után elviselhetetlenné vált a gondolat, hogy másvalaki is lehet a házban, hogy megzavarhatja a némaság falát, amellyel körülvettem magam.

Csak még egy pillanat....

 

"Van valami abban, hogy harcoljunk meg azért, akit szeretünk."

/Tiffany Reisz/

 

Az ember először azt mondja, hát jó, messze nem tökéletes, de elmegy, aztán meg hozzászokik. És egy napon arra ébred, nem is érti, hogyan romlott így el minden.Akármilyen rossz is így, még sokkal szörnyűbb lenne, ha soha nem találkoztam volna vele. Szeretni és itt hagyni őt kínzó, égő fájdalom, de soha nem szeretni elképzelhetetlen. Gondolom, őrültségnek hangzik; ezek az iszonyú érzések mindig annak tűnnek, amikor szegényes szavakba öntjük őket. Nem azért támadnak bennünk, hogy kimondjuk, hanem azért, hogy érezzük és elviseljük őket.Mennyi az esélye, hogy az ember valaki ilyennel találkozik? Valakivel, akit örökké szeret, valakivel, aki örökké viszontszereti? Egész életemben ismertem a fájdalmat, de ez most számomra is újdonság. Nem rossz vagy csúnya dologból született. Ezt a fájdalmat a szépség kovácsolta. Ezt a fájdalmat magamhoz ölelem. Két kézzel kapaszkodom bele, olyan erősen, ahogy csak bírok, mert sosem akarom elfelejteni a szerelmet, amit iránta érzek. Ez a szerelem számomra örökké ilyen marad: A fájdalom szépsége. kkor is, ha néha fáj... akkor is legyünk egymásnak. Mert kaphat-e az ember nagyobb ajándékot, mint hogy megtalálja azt, akiben lelke másik fele lakozik? Nem. Még akkor sem, ha időnként beleszakad a szíve.Tudom, hogy néha fájnia kell. Különös módon. És így még azt is akarom. Mert abban is ott vagy. Ott van az őszinte szereteted. És így még a fájdalom is erősít. Talán tisztít. Talán időnként segít a továbblépésben. Segít, hogy a földön is tudjunk maradni. Mert szárnyalni sem veszélytelen. Ha lezuhanunk, ha túl közel megyünk a Naphoz, elveszítjük egymást. És ezt nem szabad. Meg kell őriznünk egymást...

 

Akkor is ha néha fáj....

Hogy érezd mennyit ér, míg tart,míg él....

Kereslek néptelen utakon, de csak a semmi vár,

Dörögve zúgnak a betonon lánctalpas éjszakák.

Falakról bámul az unalom, csak a csend szól rám

Csillagok hullnak, születnek újak, és te messze jársz.

/P.Mobil/

 

Itt élünk ezen a gyönyörű bolygón, és mindenből olyan keveset adtak. Kevés az idő, hogy vele maradjak, hogy beszívjam jó mélyen magamba a párnán felejtett illatát. Hisz minden elpárolog innen szép lassan, minden érzés kéz a kézben vonaglik tovább az idő szélsebes expresszvonatán, és mi csak állunk a túlzsúfolt állomáson. Bénultan nézzük, hogyan tűnik el az egész addigi életünk, ami még mindig a nagy szerelmet jelenti. Az emberek nem tudják, milyen veszélyes időszak ez. Az álmos, téli, szerelmes kuckók után jönnek a vékonypaplanos hónapok, és a kánikula azt akarja, hogy ne öleljen többé engem éjjel. Csak azt érzem, hogy egyre gyűlik körém a csend és a hallgatás. Kínossá válik a beszéd és a magyarázat. A legjobb volna valahová észrevétlenül elmenni és csak sokkal később, utólag írni néhány sort. Talán elmenni valahová, csak azért, hogy ne kelljen magyarázgatnod és mentegetődznöd.Újra és újra eltávolodom tőle, ő is éntőlem. Eltávolodunk egymástól, hogy aztán újra megtehessük ugyanazokat a lépéseket egymás felé. Soha nem állunk meg egy helyben - mindig úton vagyunk egymás felé, vagy egymástól egyre távolabb.Soha nem képzeltem volna, hogy a beszélgetésük a hidegség ilyen fokát is elérheti. Hogy lehetséges, hogy két ember, akik olyan közel voltak egymáshoz, úgy viselkedik, mint két idegen?Olyan hirtelen lett vége... Nyolc hónapig voltunk együtt, pörgős, vidám társasági életet éltünk. Beszéltünk házasságról is, meg ilyesmikről, s bár még távolról sem álltunk készen rá, mégis úgy vettük, hogy előbb-utóbb összeházasodunk. Egymással. Majd ha felnőttek leszünk. De a felnövés folyamatában elvesztettem. Valahol útközben. Nem egyik napról a másikra történt, hanem fokozatosan, minden egyes nappal kicsit több tűnt el belőle.

PS: Az lehetetlen, hogy egy olyan szerelem, mint amilyen a miénk volt, ne hatoljon be még a csontvelőbe is. Ez a fajta szerelem átmenetileg visszahúzódhat, de mindig készen áll arra, hogy visszatérjen. Mint a világ legédesebb rákja.

Kettőből egy...

"Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek"

/Szabó Lőrinc/

 

Hiszel abban, hogy létezik igaz szerelem? Természetesen nem arra a mindent elsöprő szenvedélyre gondolok, amiről azt képzeljük, hogy egy életen át tartani fog, és ami gyakran késztet bennünket olyan dolgok megtételére vagy kimondására, amiket később megbánunk.Nem! Én olyan szerelemről beszélek, amely megtanítja látni a vakot. Olyan szerelemről, mely erősebb minden kételynél. Amely minden lélegzetvételnél élettel tölti meg a szívet, s nem csak dacolni képes az elenyészés örök érvényű természeti törvényével, hanem fittyet hányva rá, megszabadít minden köteléktől, és újra és újra megújítja a virágzásunkat. Arra a diadalra gondolok, amit az emberi lélek képes aratni úgy az önzőség, mint a halál felett.Ha valakit igazán szeretsz, mindig mosolyát látod... akkor is, ha éppen rossz kedve van, akkor is, ha mérges, ha aggódik, ha szomorú. Te mégis a mosolyát látod. Azt a mosolyát, amit majd te varázsolsz arcára, szívébe, amikor fáradt, mérges, vagy bánatos. Mert szereted. Ilyenkor is. Sőt.... Ilyenkor igazán.Miközben egymásra nézünk, valami bekattan bennem, és hirtelen teljesen világosan látom, hogy mi történik velem. Mint amikor a kirakós összes darabkája a helyére kerül. Ugyanazt érzem az elmémben, a mellkasomban, és annyira tökéletes, hogy el sem tudom képzelni, hogyan létezhettem nélküle egészen eddig a pillanatig.Mintha egyek lettünk volna. Amikor mondani akartam neki valamit, ő kinyitotta a száját és elmondta ugyanazt. Utána voltak azok a pillanatok, amikor a mellkasán pihentem és hallgattam a szívverését. Majd rájöttem, hogy a szívünk egyszerre ver. Nekem megadatott az a lehetőség, ami keveseknek, hogy Isten direkt az én kedvemért alkotott egy embert, csak nekem.

 

Szeretni valakit nemcsak a saját boldogságodról szól. Akarnod kell, hogy ő boldogabb legyen nálad....

Szeretni újra nincs most erőm...

A szeretet ereje sok mindenre képes, rajtam mégis csak sebeket ejtett. /Maureen Lindley/

 

Mi kormányozza a szívet? A szerelem? Mi sem bizonytalanabb. Azt lehet tudni, milyen szenvedni a szerelemtől, de azt nem, mi a szerelem. Most megfosztottság, megbánás, üres kéz. Szárnyaszegett lettem; a szorongás maradt nekem. Pokol, ahol minden a mennyre emlékeztet. Mégis pokol. Ami ürességet támaszt bennem, azt életnek hívom és szerelemnek. Kezdet, erőszak, szakítás, világa hunyt, megszakadt szív, sós ízű könny, sós ízű szerelem. Én nem hiszek a nagy fájdalmakban, nagy megbánásokban, mély emlékekben. Minden elmúlik, még a nagy szerelmek is. Ez a szomorú és egyben ez a magával ragadó az életben. Csak egyfajta életszemléletről beszélhetünk, mely feltámad időnként bennünk. Ezért jó, ha mégis volt egy nagy szerelmünk, valami szerencsétlen szenvedélyünk. Ez legalább alibit jelent az oktalan reménytelenségben, amely megöl minket. Vertem az akkordokat, róttam a billentyűket, de a hangom tiszta volt. Többről énekeltem , mint arról, hogy kihasználtak és eldobtak. Elmondtam a dallal, ha szeretsz valakit, az sokszor levetkőztet, lehánt rólad mindent és felnyit. Neked pedig hagynod kell még akkor is , ha tudod hogy mennyire fog fájni. Olvastam rengeteg mindent a szakítás utáni érzésekről, gondolatokról. Heverjük ki, szabaduljunk meg a múlttól, ne a másikat hibáztassuk. Ám arról nem ír a szakirodalom, hogy hogyan tanuljunk meg bízni újra, aki nem fogja ugyanazt csinálni velünk mint az előző. Erre nincs recept. Nincs olyan dolog amiből bátorságot lehetne tanulni.  Csak egy bolond akarja, hogy ugyanaz a férfi kétszer is összetörje a szívét. Darabokra törtem és minden szilánk megvágott többször is. Valójában boldog és elégedett ember vagyok az összetört szívemmel. Az összetört szív nem olyan borzasztó mint a szerelmesregényekben. Olyan akár egy fog... időnként fáj, néha álmatlan éjszakákat tud okozni , de a két rossz időszak közt tudjuk élvezni az életet... és az álmainkat.

Önbizalom.

Nincs olyan ember, akinek ne esne rosszul, ha a gúny céltáblájává válna, bármilyen nagyszerű is valaki és bármilyen semmirekellő az a bizonyos gúny. Azok az emberek , akik nem látják értelmét az életüknek, sokszor úgy érzik, hogy csak környezetszennyező hulladékok. Azt hiszik túl sok helyet foglalnak el, és ezért a lehető legkisebbek akarnak lenni. Minden egyes nap, mikor az ember felkel, egyből döntéseket kell hoznia. Fel kell tennie magában a kérdést : Elhiggye mindazt, amit mondanak róla? Az ember ilyenkor kishitű lesz, vagy hagyha, hogy elcsüggesszék és élete végéig ilyen marad. Egészen addig míg védekezünk mások támadni fognak. Hogy miért? Mert csak akkor védjük magunkat, ha bizonytalanok vagyunk. Önbecsülésünk mások kinyílvánított  reakcióitől függően nő illetve csökken. Ha az embernek nincs önbizalma, senkinek, szürkének,sebezhetőnek érzni magát, és az igazi belső kárt az önbizalom hiánya okozza. A világon mindenkinek hinnie kell abban, hogy a képes valami olyat nyújtani, amit a világ nélküle nem kaphat meg.

"A lélek hibái olyanok, mint a sebek a testen: gyógyítsuk bármily gondosan, a forradás mégsem tűnik el, és a seb bármely pillanatban felszakadhat."

/Francois de La Rochefoucauld/